A hízósertések takarmányozása

​

A sertéshízlalás (a vágósertés-előállítás) célja a megfelelő minőségű sertéshús előállítása, melynek eredményessége nagyban befolyásolja az egész sertéságazat gazdaságosságát. Az előállított sertéshús mennyiségét és minőségét természetesen több tényező (pl. genetikai, tartástechnológiai, állategészségügyi, stb.) befolyásolja, de talán az egyik legfontosabb, az állatok takarmányozása. Korábban többféle típusú hízósertést állítottak elő. Így hizlaltak sonkasüldőt (65-70 kg-os testsúlyig), bacont (90 kg élősúlyig), továbbá sonkasertést (105-115 kg-ig) és 120-130 kg-os élősúlynál levágott tőkesertést. A tenyésztésből kiselejtezett és feljavított sertéseket “szalámisertés” néven értékesítették.

Napjainkban általában már csak háromféle (tőkesertés, öregsertés és középnehéz ipari sertés) hízlalása folyik. Hazánkban a legelterjedtebb hízlalási forma a frisshús előállításához és a minőségi húsipari termékek előállításához egyaránt alapanyagot szolgáló tőkesertés hízlalás.

​

​

A hízósertések takarmányozásának alapjai

​

A hízósertések növekedésének intenzitása az életkor előrehaladtával csökken. A növekedés gyorsaságát legegyszerűbben az átlagos napi testsúlygyarapodással lehet kifejteni. Az átlagos napi testsúlygyarapodás a születéstől kezdve egy ideig növekszik, majd stagnál, ezt követően pedig kismértékben csökken, ami az ivarérés idején következik be, fajtától, hibridtől függően 80 kg-os testsúly elérésekor. Az életkor előrehaladtával nemcsak a napi testsúlygyarapodás, hanem annak összetétele (fehérje-, és zsírtartalma) is változik. A napi fehérjebeépülés 70-80 kg között éri el a maximumot, majd fokozatosan csökken, és ettől kezdődően a zsírbeépülés kezd dominálni. Általános szabály, hogy amíg a testsúlygyarapodásban nagyobb a fehérje részaránya, nagyobb a napi testsúlygyarapodás is, mert 1 rész fehérjével közel 4 rész víz épül be a szervezetbe. A zsírbeépítés mértéke az ivartól is függ.

A nőivarú állatok korábban kezdik meg a nagyobb mértékű zsírdepozíciót, mint a hímek, ugyanis a nőivarú állatok ezzel már megkezdik a tartalékok képzését a várható reprodukciós ciklusra. Bár a zsírtermelés mértékét elsősorban a genetikai tényezők határozzák meg, de bizonyos mértékig az takarmányozással is befolyásolható.

A gyakorlati takarmányozás számára annak ismerete is fontos, hogy milyen kapcsolat van az egyes hízlalási paraméterek és a receptúra összeállítás módja között, azaz a takarmánykeverék a nyersfehérje és aminosavak fekális vagy ileális emészthetősége alapján került-e kialakításra. A vizsgálatok szerint a nyersfehérje ileális emészthetősége és a súlygyarapodás, valamint a fajlagos takarmányértékesítés között igen szoros korreláció van. Ezen adatok tehát arra engednek következtetni, hogy a növendék- és hízósertések aminosav szükségletét jobban ki tudjuk elégíteni, ha a szükségleti értékeket ileálisan emészthető aminosavban adjuk meg. A takarmányok ileálisan emészthető aminosav tartalmának ismerete nagy segítséget nyújthat a takarmánykeverékek fehérje komponenseinek helyettesítésekor is. További segítséget jelent a sertések aminosav szükségletének kielégítéséhez az ideális fehérje elv, amelynek kidolgozásával Angliában már az 1980-as évek elejétől foglalkoztak. Ezen elmélet azonban még az állatok össz (bruttó) aminosav-szükségletén alapult. Időközben a takarmánykomponensek ileálisan emészthető aminosavtartalmára megfelelő adatbázis állt rendelkezésre és így az ideális fehérje elmélet is módosult. Időközben ismertté vált, hogy az aminosavak ileális emészthetőségének figyelembevételekor az "ideális fehérje" összetétele részben megváltozik. A legnagyobb eltérés a treonin esetében tapasztalható. Ez azzal magyarázható, hogy az ileális endogén fehérjének viszonylag nagy a treonin-hányada. A nagy endogén eredetű treonin a legtöbb takarmány esetében azt eredményezi, hogy az treonin vékonybél végén mért emészthetősége lényegesen elmarad a lizin ileális emészthetőségétől. Az "ideális fehérjének" a létfenntartás és a növekedés (termelés) eltérő fehérje (aminosav) igényét is ki kell elégítenie. Ezért a létfenntartás aminosav-szükségletének kielégítéséhez az "ideális fehérjének" magasabb arányban kell tartalmaznia a metionint és cisztint továbbá a treonint és a triptofánt mint súlygyarapodás esetében. Ez a gyakorlat számára annyit jelent, hogy a sertések élősúlyának (korának) növekedésével ezen aminosavak arányát - a létfenntartás aminosav-szükségletének fedezése érdekében - az "ideális fehérjében" növelni kell, mert az élősúly növekedésével nő a létfenntartás fehérje-, illetve aminosav szükséglete is.

Az aminosav szükségletek pontosabb kielégítése érdekében az "ideális fehérje" aminosav-összetételét (20-100 kg között) legalább két fázisban javasolják megadni. Az ajánlásokat a 31. táblázatban foglaltuk össze.

Az ideális fehérje elmélet gyakorlati alkalmazását az ökonómiai tényezőkön túl a rendelkezésre álló különböző takarmánykomponensek és ipari úton előállított aminosavak indokolják. Az egyre szigorodó környezetvédelmi előírások miatt a sertések fehérje-, illetve aminosav-ellátása során már nem kizárólag a fehérjebeépülés maximalizálása a cél, hanem az N-kibocsátás mértékének csökkentése is követelménnyé vált. Ez az elvárás a diéták fehérjetartalmának csökkentésével valósítható meg. A fehérjetartalom egy százalékponttal történő csökkentése - a diéták egyidejű lizinkiegészítése mellett - a N-kibocsátás csökkenését is lehetővé teszi anélkül, hogy az állatok teljesítménye csökkenne. Hazai és nemzetközi kutatások eredményei azt mutatják, hogy a sertés a takarmánnyal felvett foszfornak csak alig 30 %-át hasznosítja létfenntartásra és súlygyarapodásra, a fennmaradó 70 %-ot pedig a bélsárral és a vizelettel kiüríti. A takarmánykeverékek foszfortartalmának csökkentését alapvetően két tényező indokolhatja: a foszfortúletetés okozta környezetszennyezés, illetve a feleslegesen magas anorganikus foszfor-kiegészítésből származó többletköltség.

A foszforszennyezés két módon csökkenthető. Egyrészt a szükségletek emészthető-foszfor alapon történő kielégítésével, másrészt a foszfor emészthetőségének javításával. Az emészthető-foszfor alapon megadott szükségleti normák bevezetésével figyelembe vehető az egyes takarmánykomponensek foszfortartalmának eltérő emészthetősége, azaz az eltérő emészthető-P tartalma. Vizsgálatok szerint a fontosabb sertés-takarmányok közül legrosszabbul a kukorica, legjobban pedig a búza foszforkészlete emésztődik. Ebből adódóan a közel azonos össz-foszfortartalom ellenére a két gabona emészthető foszfortartalma között lényeges különbség van. Az eltérő emészthetőség a takarmányok eltérő fitát-tartalmára és eltérő saját fitázaktivitására vezethető vissza. A különböző kutatási eredmények azt mutatják, hogy a natív-foszfor emészthetősége az ipari úton előállított és a takarmányba kevert fitáz enzimmel javítható. Növendék- és hízósertések takarmánykeverékeibe 250-500 FTU/kg fitázt célszerű keverni. Az idevonatkozó kísérletek eredményei azt is mutatják, hogy a takarmányfoszfor emészthetőségének növelésével csökkenthető a takarmányokhoz kiegészítőként kevert szervetlen foszfát mennyisége, így kevesebb lesz a környezetbe ürülő foszfor mennyisége is.

​

​

A hízósertések takarmányozása és a húsminőség közötti kapcsolat

​

Az utóbbi időben igen gyakran merül fel a takarmányozási szakemberek körében a kérdés, hogy takarmányozással lehetséges-e a sertéshús minőségét úgy befolyásolni, hogy az minél jobban megfeleljen a humán táplálkozási elvárásoknak. A kérdés megválaszolásához meg kell határoznunk a húsminőség fogalmát és tisztában kell lennünk azokkal a tényezőkkel, melyek befolyásolják a hús minőségét. A húsminőséget befolyásoló takarmányozási tényezők közül ki kell emelni a takarmányozás módját és intenzitását, a felvett táplálóanyagok mennyiségét, minőségét és azok egymáshoz való arányát. A takarmánynak a húsminőségre gyakorolt hatását az alábbi két példával kívánjuk bemutatni. Az elmúlt években az omega-3 többszörösen telítetlen zsírsavakkal (polyunsaturated fatty acids: PUFA) végzett vizsgálatok mind a takarmányozásban mind a humán táplálkozás-kutatásban az érdeklődés központjába kerültek. A klinikai vizsgálatok eredményei ugyanis azt mutatják, hogy ezen zsírsavak fogyasztása az egyes betegségeket (koronáriás szívpanaszok, psoriasis, egyes gyulladások) enyhíti vagy teljesen megszünteti. Javítja az egészséges és a koraszülött csecsemők látásfejlődését, a felnőttek bőrének egészségi állapotát, az agyműködést és egyes hormonok termelését. Az omega-3 többszörösen telítetlen zsírsavak jelentős mennyiségben találhatók a halolajakban. A linolénsav egy rövidebb szénláncú omega-3 PUFA, amely a növényi olajokban, mint például a repceolajban található meg jelentős mennyiségben. A repce duplanullás (alacsony erukasav, alacsony glükozinolát tartalmú), valamint alacsony rosttartalmú fajtái eredményesen alkalmazhatók a sertéstakarmányozásban. A kutatási eredmények néhány esetben azt jelzik, hogy a takarmányhoz kevert 6 % repceolaj a sertés- és baromfihús omega-3 zsírsavtartalmának a növekedését eredményezheti.

A húsminőséget nemcsak a telítetlen zsírsavtartalma, hanem sok tényező alapján is megítélhetjük. Humán táplálkozásélettani szempontból talán az egyik legfontosabb a hús fehérje- és zsírtartalma, illetve a hús fehérje és zsírtartalmának az egymáshoz viszonyított aránya. A növendék sertések fehérje- és zsírbeépítését több tényező befolyásolja. Ezek közül a legfontosabb az állat genetikailag meghatározott fehérjebeépítő és takarmányfelvevő képessége. E két tényező közötti kapcsolatot több elmélet is leírja. A gyakran használt ún. linear-plateau elmélet, amely szerint a genetikailag determinált fehérjebeépítő képesség határáig a fehérjebeépítés az energiafelvétellel egyenes arányban nő. A növekedési teljesítményt, illetve a vágott test kémiai összetételét (a hús minőségét) a takarmány eltérő energia- aminosav aránya nagymértékben befolyásolja. Mivel a sertések részére a lizin az elsődleges limitáló aminosav, a keveréktakarmányok összeállításakor a fehérjebeépülés növelése érdekében a feltétlen törekednünk kell a legkedvezőbb lizin/energia (DE) arány kialakítására. Néhány vizsgálati eredmény azt mutatja, hogy a növendéksertéseknél a legkisebb zsírbeépüléssel 0.63 g ileálisan emészthető lizin/MJ DE arány esetén számolhatunk. Ez az arány 60 kg feletti sertéseknél 0,55 g ileálisan emészthető lizin/MJ DE arányra tehető.

A sertéshízlalást takarmányozási szempontból legalább két szakaszra osztjuk fel. Az első szakasz a hízóba állítástól (25-30 kg testsúly) 60 kg-os testsúly eléréséig tart. A hízlalásnak erre a szakaszára az a jellemző, hogy a süldőknek még nagy a növekedési erélyük, de a zsírbeépülés még nem jelentős. Az etetett takarmánykeverék emészthető energiatartalma a hízlalásnak ebben a szakaszában legalább 13,5 MJ-nak kell lenni takarmány kilogrammonként.

A hízlalás második szakasza 60 kg-tól 105-110 kg-os testsúly eléréséig tart. A hízlalásnak ebben a szakaszában már (kb. 75-80 kg-tól) kezd csökkenni az állatok növekedési erélye, a testsúlygyarapodás egyre nagyobb hányadát a zsír teszi ki. Ezért a hizlalás második felében célszerű korlátozni az állatok energia-ellátását. Az állatok táplálóanyagellátásának optimalizálása érdekében a hízlalást gyakran már három fázisra osztják, amit a legújabb hazai táplálóanyag ajánlás is követ. A hízótápok javasolt energia- és fontosabb táplálóanyagtartalma a 32. táblázatban látható.

A hízósertések napi testsúlygyarapodása a vitamin- és ásványianyag ellátástól is nagymértékben függ. Ezen szükségletek fedezése a sertések számára készített egységes premix és Ca, illetve P-kiegészítők vagy komplett premix felhasználásával oldható meg.

A hízósertések takarmányozása kizárólag keveréktakarmányok, vagy pedig más takarmányokat (silózott takarmányok, melléktermékek stb.) is tartalmazó kombinált takarmányadag etetésével lehetséges. Kis- és nagyüzemi telepeink többségében kizárólag keveréktakarmányok etetésével hizlalják a sertéseket.

A telepek nagyobb részére a szárazdarás etetés a jellemző. A sertések takarmányozásakor gyakran felmerülő kérdés, hogy miképpen befolyásolja az adagnagyság vagy az eltérő takarmány-víz arány a hízlalási teljesítményt, valamint a fehérje- és zsírbeépülést. Egy vizsgálatsorozat erdeménye azt mutatta, hogy a hízlalás alatt ad libitum takarmányozással érhető el a legnagyobb átlagos napi testsúlygyarapodás, de ekkor számolni kell a nagyobb zsírdepozícióval és a takarmányértékesítés romlásával. Adagolt etetés esetén csökken az átlagos napi testsúlygyarapodás, viszont kedvezőbb a súlygyarapodás összetétele (javul a fehérje/zsír aránya). A fajlagos takarmányértékesítés az élősúly szerint adagolt etetés esetén a legkedvezőbb.